Nagybányai napló, részlet

Két évvel ezelőtt egy teljes hónapot töltöttünk Nagybányán, odafelé pont jókor csusszantunk át a határon, hogy megússzuk a karantént, visszafele nem sikerült. De nem is ez a lényeg.

 

Egész elképesztő hangulata volt a városnak úgy, hogy egyik óráról másikra változtak a korlátozások – a Kályha Kati című dráma pedig pont 1918 őszének legvégén játszódik, amikor a spanyolnáthajárvány miatt igen hasonló hangulat lehetett ott. Plusz, ugye: háborús összeomlás.

 

Amellett, hogy anyagot gyűjtöttem, a város tereivel, léptékeivel, régről megmaradt kiszögelléseivel, hangulatával ismerkedtem, helytörténészekkel, műgyűjtővel beszélgettem át sok órát, naplót is írtam. Ez az Al-dunai álom című, nagyjából utazási naplónak mondható kötetem megjelenésének ideje, úgyhogy pont benne voltam a műfajban. De azért az ottani napló teljesen-teljesen más volt, sok tekintetben is elszigeteltebb voltam (elszigeteltebbek voltunk – ahogy mindenki is mindenkitől). Szóval az a bizonyos nagybányai napló nem éppen a szabadság naplója, nem járja át úgy a szél meg a napfény, mint az al-dunait. 

 

 

A Nincs.online szerkesztői éppen azokban a hetekben kértek tőlem anyagot, és mivel verset nem tudtam küldeni, ellenben rendelkezésre állt a napló, gatyába ráztam nekik egy részletet. Hadd mutassam meg most, hogy a Radnóti Színház-beli bemutató miatt kapott egy kis aktualitást a téma. A többi pedig... ott van a jókora (Vajna Ádám-matricás) füzetben, kézzel írva, ahogy a jó gyerekek írnak, és azóta se nyitottam ki. Ez nem valami indirekt felvezetője egy készülő nagybányai naplókötetnek, csak egyszerűen eszembe jutott ez a szöveg, és szeretném megmutatni.